Szerelmek városa

Nagyon sok ideje meg kellett volna írnom már ezt a kritikát. Sokszor nekiültem, de be kellett látnom, hogy a gyász fázisaihoz hasonló érzelmi hullámvasútként csapódott le bennem ez a darab.

Nem azért, mert különösebben gyászos lenne, egyszerűen eleinte az értetlenség, harag, veszteség érzések kavarogtak bennem, majd egyszerűen elfogadtam, hogy bizony ilyen darabok is vannak, és kell is, hogy legyenek!

Ez itt a Szerelmek városa.

Nagy reményeket fűztem hozzá, mert a szerzőpáros munkáit (ifj. Vidnyánszky és Vecsei) eddig mind szerettem. Számítottam egyfajta elvontságra, többrétegű értelmezésre, popkulturális utalásokra, kiszólásokra.

Előrebocsátom, hogy a filmet (még) nem láttam, így csakis az előadásról tudok nyilatkozni, méghozzá a háromfelvonásos változatról, mert én még a hosszabb verziót láttam - hallottam, hogy időközbe kétfelvonásossá rövidítették. De erről később.

A nyitójelenetek tetszettek, szerettem az egyszerre sejtelmes és rikító díszletet, a fodros-bodros, habos-babos ruhákat, a harsány színeket, túlzó sminkeket, gravitációnak ellentmondó frizurákat.

Szerettem Jeriko alakját, aki mintha egy sötét Notre Dames-i toronyőr lenne, vagy maga a Sátán, esetleg egy keselyű, aki a káoszba fúló világ romjai fölött körözve figyeli, hogy melyik konccá nyomorodott emberi lelket ragadtatná el.

A cselekmény tengelye Garance, a gyönyör színésznő, a darab főszereplője azonban Baptiste, a pantomimművész, aki szerelmes a hölgybe, viszont három másik férfival kell ezen a rajongáson osztoznia.

A darab első felében a szerencse inkább a szintén színész Frederick Lemaitre-nek (a darabban inkább Frederick Lömetrö) kedvez, de Garance-t nem kell félteni: elcsavarja egy bűnöző, Pierre-François Lacenaire és az arisztokrata Édouard de Montray gróf fejét is.

Ezalatt Baptiste a maga csendes módján - szó szerint és átvitt értelemben is - távolról szereti a lányt. Kívülállóságát hangsúlyozza az őt a darab egész során végigkísérő Hold-motívum.

"A legfontosabb motívum a főhőst, Bábtisztot kísérő Hold-motívum, ami az ő teljes kívülállóságát húzza alá a világban." (Vígszínház.hu)

 Ehhez társul a darabban egy dal is, ami egyébként gyönyörű, szívesen vettem volna, ha a többi aláfestő zene is ahhoz hasonló.

Ugyanis itt a zene nem egészen látja el hagyományos, megszokott funkcióját. Inkább provokál, megriaszt, bosszant, irritál, felkavar, villog, villódzik, megzavar, kizökkent. Kicsit úgy éreztem magam, mint aki Chopin-ra jött, de helyette technot kapott - esetleg rave-et.

Persze nem lehet minden dal fülbemászó, megható, énekelhető, szerethető, ezt teljességgel elfogadom. Ebben a konkrét esetben talán támaszt nyújthatott volna azoknak, akik a cselekményben és a főszereplőkben teljesen összegabalyodtak és sem azt nem értik, mit látnak vagy hallanak, hanem azt sem, merre is tart ez az egész.

Van egyáltalán értelme?

A cselekményt fentebb ismertettem, bővebben nem térnék ki rá és nem csak azért, nehogy lelőjem a végét, vagy mert azt kívánnám, hogy a blogot olvasó se értsen meg sokat a darabból.

Hanem azért, mert nem a cselekmény a lényeg. Ez az előadás egy korlenyomat, egy utazás, amely során a székünk kényelmetlen, az italunk langyos, az ételünk túl édes és még a meleg is fojtogat. De mikor odaérünk a célunkhoz: a darab végéhez, rájövünk, hogy az alkotók elérték céljukat: kiszakadtunk a megszokott állapotunkból, amely  egyáltalán nem volt ideálisnak nevezhető.

Tudni kell, hogy ez az előadás Vecsei és Vidnyánszky számára maga a Visszatalálás. A pandémiás, maszkviselős hétköznapokból önmagukhoz és másokhoz akartak visszatérni, a művészetbe csomagolt önkifejezéshez.

Emellett szerintem érzelmeket akartak szítani, széthessegetni a szürke beletörődés pókhálóit, hideget fújni a tarkónkba, kioldani a cipőfűzőnket, belevájni a hüvelyujjukat a halántékunkba, hogy lássuk, mi minden van a víruson, oltáson, a veszteségeken túli világban.

Mintha a színészek is éreztek volna egyfajta küldetéstudatot: mindenkin látszik, hogy a szétszórt, öncélú játék mögött komoly felkészültség, tudatosság és játszani vágás rejlik.

A darab hosszú. Nincs mit szépíteni, irdatlan hosszú, ezt a történetet bőven el kellett volna tudni két felvonásban az elejétől fogva. A sok szimbolika miatt nyúlt három felvonásra, de valószínűsíthetően a jegyeladások azt mutatták, érdemes húzni rajta, így ezt meg is tették.

A darab nem rossz. Nem egy és nem két embert ismerek, aki legalább háromszor, látta, sőt olyat is, aki öt vagy tíz alkalomnál is többször, mert a maga bonyolultságában szépnek látja.

Ami szükséges hozzá, hogy élvezni lehessen, az egy nagy adag nyitottság, kritikus hozzáállás, sodródni vágyás.

A színészgárdára nem lehet panasz: mintha egy fenséges vacsorához minden hozzávalót a prémium polcról emeltek volna le, az utolsó só vagy cukorszemig.

Szereposztás:

Báptiszt: Gyöngyösi Zoltán

Gáránsz: Radnay Csilla

Frederik Lömetrö: Wunderlich József, Szántó Balázs

A teáter igazgatója: Hegedűs D. Géza

Pier Fránszoá Lászener: Csapó Attila

Mádám Hermin/Dojennő: Balázsovits Edit

Április/Cápeti: Ertl Zsombor

Jerikó: Kőszegi Ákos

Nátáli: Waskovics Andrea

Eduár' dö Montré: Hirtling István

Vak koldus/Ügyelő/Portás: Karácsonyi Zoltán

Mertszénás/Kellékes: Gados Béla

Rendező/Rikkancs/Főiskolás: Bölkény Balázs

Író/Kuncsszaft/Tragika/Jago: Horváth Szabolcs

Zeneszerző/Sün/Ellenszínész: Dino Benjamin

A kis Báptiszt: Chater Áron